I miss you

Kezdetek

Sötét éjszaka volt, a nagy csöndet csak egy nő hangos sikoltásai, jajveszékelései törte meg. Ez az asszony volt anyám. Nem lehetne asszonynak nevezni, ugyanis fiatal és gyönyörű volt. Csodaszép kék szemei, és szőke haja volt. Nagyon sokat szenvedett életében, és ezeket nekem el is mesélte mikor már idősebb voltam. De most ez nem lényeges, térjünk vissza a születésemre. Szóval anyám ordított fájdalmában. a szobalányok körülötte sürgöttek, forgottak, pakolták a törölközőket, segítettek ki engem az anyaméhből. Viszonylag hamar megszülettem, édesanyám azonnal magához ölelt. Én azonban nem sírtam fel. Az egész birodalom rettegett, hogy a tónörökös megszólal-e valaha. Orvosok, sámánok, mágusok százai próbálták elérni, hogy adjak ki valami hangot magamból, nem ment nekik. Pár vámpír is átjött a szomszédos birodalomból, hogy segítsenek valahogy. Az ők különleges gyógyszereik sem  segítettek helyzetemen. Mindennap ettem a gyógyfüveket, gyógyszereket, naponta három órán át áldottak az istenek, de nem sikerült nekik. Végül anyai ágon nagyapámhoz kerültem. Hádészhoz. Na ott megjött a szájmenés. Összvissz egy hetet voltam ott, nyaralás képpen és azonnal megtanultam beszélni.  Mikor ezt megtudta a nép fellélegeztek és folytatták mindenapjukat.

 A hazavezető út hosszú volt, összesen tizenhárom órát vett igénybe a kocsikázás. ÉN végigaludtam az egészet. Álmomban már otthon voltam, és a selyemlepedőmet öleltem magamhoz míg anya mesélt nekem az életéről, a cumisüvegemben meg kakaó volt, melybe mindig belehörpintettem az izgalmas részeknél. De jó is lett volna ha megtörténik.

-Pici lány, megérkeztünk!-Hallottam Hádész mély, férfias de mégis kedves hangját. Kinyitottam szemeim és ásítottam egyet. Nagyapám kezeibe kapott és elindult a hatalmas kastély felé. Megállt a tömörarany kapu előtt.

-Édes lányom, elhoztam gyermekedet neked, inmár szószátyárként!-Kiáltotta el magát. Anya nevetve lépett ki az ajtón.

-Jajj apa! Nem kell ilyen komolynak lenni!-Mondta nevető hangon, gyönyörű mosollyal kisérve.

-Szia Anyu!-Motyogtam a nőre nézve.

-Szia Picim!-Kapott ki Tata kezéből és magához ölelt. Behunytam a szemem és hozzásimultam. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a dolognak, de semmi sem tart örökké. Sarkon fordultunk és bementünk a kastélyba. A személyzet két oldalt állt, és figyelt engem.  Mindegyikük tetetette a boldogságát. Gondolom parancsolták nekik...

 -Mami, ők kik?-Néztem fel anyámra.

-Ők a szolgáink, egytől-egyig szorgoskezű ember.

-Nem démonok?

-Nem, nem. Egyszerű emberek-Magyarázta.

-De akkor miért vannak itt?-Kérdeztem,

-Mert ha nem szolgálnak minket, meghalnak-Nevetett anyám, mintha ez tök természetes dolog lenne. Ezután nem kérdeztem semmit, aludni akartam, igaz kipihent voltam. De valami nem engedett és megszólaltam:

-Anyu, ugye mesélsz nekem?

-Hát persze... Miről?-Mosolygott miközben ágyamba rakott. MEgöleltem a selyemplédem és fogtam a cumisüvegem melybe kakaó volt beletöltve.

-Hát nem tudom.... Ami a legnagyobb változást jelentette az életedben!-Anyám arcán látszódott a meglepetség, egyrészt mert rólam nem mesélhetett nekem, másrészt mert ilyen inteligens voltam három hónapos koromban.

-Életem szerelméről fog akkor a történet szólni. A nevét nem mondom el, de nagyon szerettem. Hosszú hetekig beszélgettem vele, akkoriban bunkó volt velem, nagyon, de nekem tetszett. Ezt nagyon jól titkoltam. És mivel én nagyon sokat csalódtam a szerelemben fétem is, hogy nagyon megszeretem. Ez viszont fordítva történt, ő szeretett belém.-Én már ekkor elaludtam. Anyám mosolyogva megpuszilt majd kiment az ajtón. 

Így telt életem első pár éve. Mindig meséltek nekem, és én mindig érdeklődtem a dolgok iránt. 

I miss you